Mióta az internet ennyire elterjedt sokan ezen keresztül ismerkednek.Gyors, a chat szobákban nem kell vállalnod az arcod, és nem kell azon agyalnod, hogyan szólítsd meg a fiút/lányt. Itt "csak" beszélni kell. Aztán rajtatok múlik, hogyan alakul. Az én történetem sem sokban különbözik a többitől. De a végkifejlet igazán tanulságos lehet.

Neten megismertem egy srácot. Voltak róla képek, és nagyon bejött külsőre, és az oldalon, ahol megismerkedtünk elolvastam a bemutatkozóját, ami alapján egy intelligens, vicces srácnak tunt. Úgy gondolom, ez elég fontos manapság. Nem elég egy jól öltözött, metroszexuális srác, akivel csak plázáni tudsz, de beszélgetni nem. Néhány privát üzenet váltás után megadta az msn címét, és felvettem. Elkezdtünk msnezni. Eloször hűvös voltam vele, mint akit annyira nem is érdekel, ő viszont nap, mint nap írt nekem, (néha 8! órát is msneztünk- ez rengeteg idő). A távolságtartásom irányába kezdett fellazulni, egyre több mindent elmondtunk a másiknak, webkameráztunk is (mert persze szerettem volna látni ot, hogy nem hazudik-e, hogy nem szórakozik-e). Persze nem gondoltam, hogy ebből bármi is lehet, hiszen mégiscsak egy netes ismerkedés. De ahogy teltek a napok, úgy egyre inkább kezdtem megismerni, érdekelt, rengeteget gondoltam rá. Olyan kis apró dolgokat megtudtam róla, minthogy csak a  szénsavas vizet issza meg, mikor üvegbol iszik, mindig kiszívja a levegot a palackból, ezáltal az összenyomódik, meg hasonló kis buta dolgok. Sokat mesélt az elozo kapcsolatairól is, bár ez a téma kissé érzékenyen érintette. Két távkapcsolata volt eddig, mindkétszer pofára ejtették. És nemcsak a megcsalás bántotta, hanem a sok belefektetett energia, pénz, és az, hogy nagyon szerette oket, nem értette, miért dobták így ki. Idoközben telefonszámot cseréltünk, így elég sokszor beszéltünk telefonon is. A hangja nagyon megfogott. Remegtek a térdeim, mikor vele beszéltem, így el sem tudtam képzelni, ha találkoznánk, hogyan bírnék talpon maradni. Végül másfél hónap ismerettség után arra jutottunk, hogy ideje lenne találkozni. De itt a bökkeno: durván 150 km távolság. Végülis találkoztunk. Leutazott hozzám, és együtt töltöttünk egy egész napot. Eleinte furcsa volt magam mellett tudni, kézen fogva sétálni vele. Leültünk egy eldugott kis padra a városban, és beszélgettünk. Kicsit fáztam, ezért magához ölelt, rám terítette az ingjét, o pedig egy szál pólóban fagyoskodott. Aztán jött az a bizonyos mélyen egymás szemébe nézés, az ajkak közeledése, és mi történt? Nem, nem csókolt meg. Azt mondta, hogy van egy hatalmas probléma, és hogy o nem akar becsapni, kihasználni, átverni. Nem értettem mirol beszél. Elmondta, hogy o nem akar több távkapcsolatot, hogy megelégelte ezt az ingázást. Fél, hogy kidobnám én is, hisz szerinte csinos vagyok, hamar találok olyan srácot, aki a közelben van, aki mellettem lehet mindig. És o jót akar nekem. Ráadásul több ezer forint leutaznia hozzám. Próbáltam tudomásul venni, de ekkor még a remény egy parányi szikrája bennem égett, úgy éreztem, ez nem ennyi, a véleménye megfog változni a nap végére. Ezért hagytam, hogy így, kapcsolat nélkül megcsókoljon. Nem az elso volt már persze, de mégis olyan volt. Eloször csak egy bátortalan puszi, majd egy szexi nyelves csók. Tetszett :)
Egész nap így ment ez. Egy kis erotikus csoki evés, aztán egymás szájából is megkóstoltuk az édességet, nevettünk, hülyéskedtünk, mintha egy pár lennénk. Emlékszem, volt egy bácsi, aki megjegyezte, milyen szép pár vagyunk. Én kedvesen mosolyogtam rá, de a fiút kicsit zavarta.  Mert sajnos nem voltunk egy pár.
 A nap végén egy parkban voltunk. Aki látott minket, nyílván orültnek nézhetett. Hemperegtünk a fuben, csókolóztunk. alig tudtunk betelni a másikkal. Megkérdeztem, hogy lehetne-e mégis ebbol valami. Mire o elkomorodott, és azt mondta, hogy sajnos nem. Ekkor úgy éreztem, hogy igen, velem van a probléma. Nem tetszem neki, hiszen mondta is, hogy neki nagyon fontos a külso. Biztos bennem vana  hiba. Elmondtam neki, mit gondolok, meg azt is, hogy szerintem csak szórakozik velem, úgy van vele, hogy mivel nincs senkije, ezért jó vagyok egynek, aki megvígasztalja, csókolgatja, öleli, ha csak egy napra, akkor is megéri. Azt vártam, hogy kiakadjon, ott hagyjon, hiszen mégiscsak a képébe vágtam, hogy egy aljas, hazug alaknak tartom. De nem ez történt. Elsírta magát. Elottem. Egy fiú. Ekkor már én is sírtam, de próbáltam mosolyogni, mert nem akartam bántnai, nem akartam, hogy úgy menjen haza, hogy egy kis buta liba elhordta minden rossznak, azt akartam, hogy jól érezze magát velem. Megölelt, és mégegyszer elmagyarázta az álláspontját. Elmondta azt is, hogy kedvel engem, tetszem neki, akar velem lenni, de a távolság sajnos dönto szerepet kap nála egy kapcsolat kialakításában. Ez fontos neki. Ráadásul néha az ember csak arra vágyik, ha szomorú, vagy ha magányos, hogy valaki átölelje, meghallgassa, megsimogassa. De ezt egy távkapcsolatban nem kapja meg. Meghát nekem akar jót: azt akarja, hogy legyen valakim, aki annyira tud szeretni, amennyire érdemlem. Kissé felszínesnek tunhet, de tudom, hogy komolyan gondolja. Azt hiszem, aki látott minket a parkban, az igazi idiótának tart minket. Talán azok is vagyunk, amiért nem jöttünk össze. De azt hiszem nem bírnám elviselni a hiányát.
Aztán persze megígérte, hogy találkozunk még. Itt hagyta nálam az ingjét, hogy legyen ürügye megint lejönni, meg a kedvenc karkötojét :) Ezt pedig örökbe kaptam ^^ Azt mondta, több mint egy éve viseli, és sosem vette még le. De megérdemlem, ezért az enyém ^^ Cserébe én is adtam neki egy szalagot. Azóta is hordja, mindennap megmutatja a webkamerában ^^
Nem jöttünk össze, de szereztünk egymásnak néhány örömteli pillanatot. Én persze majdnem mindennap sírok miatta. Hiszen a boldogságunkat csak az a 150 kilométer szabja meg. Ráadásul szeptembertől egy másik városba költözik, és ott még kevesebb szabad ideje lesz, msn-en sem lesz olyan sűrűn. Ha ez nem lenne, mi már együtt lennénk, boldogan.
Azóta háromszor került szóba ez a dolog. Megbeszéltük megint, hogy miért nem lehet senmmi, elfogadtam az álláspontját, megértem ot, csak nehéz ez így. A legfájdalmasabb, hogy a legutolsó beszélgetésünkkor azt mondta, nem jön többet. A dolog oka egész egyszerű: Nem akar megint eltölteni egy vidám napot velem, aztán sírni látni, mert ennyi volt. Persze ígértem neki mindent - hogy nem fogok sírni, csak mint barátok találkozunk, de hajthatatlan e téren. Arra is gondoltuk, hogy megszakítjuk a kapcsolatot, de ez butaság lenne. Jó barátok leszünk, ez biztos. Mihelyt ez a hisztéria véget ér. Sok a közös bennünk, szinte minden. Számomra ő tökéletes: talán lehetne helyesebb, lehetne okosabb, de nekem ő kell, ő a legtökéletesebb ember a világon. Addig is majdcsak lesz valami. El fogjuk felejteni a másikat. Egyszer. Tudom, hogy néhány év múlva, mikor találkozunk, együtt fogunk nevetni ezen a dolgon. ^^  Bár még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy néhány év múlva valamilyen oknál fogva két közelebbi városban fogunk élni, és akkor majd lehet köztünk valami. Én optimista vagyok e téren. Barát? Ennél sokkal több, és sokkal több is lesz mindig. Szerlmem? Nem vagyok benne biztos, hogy 2 hónap után kijelenthetem, hogy szerelmes vagyok. DE annyi biztos, hogy egészen sikerült megőrítenie. Kifordultam önmagamból. Ez az ő hatása. Lelki társ? Ebben biztos vagyok. Ő olyan ember, akit sosem bántanék, és fél szavakból megértem. Ha nem lenne négy év korkülönbség, akkor azt hiszem jogosan gondolhatnám, hogy megtaláltam az elveszett ikrem. :)
Ha ebből nem is lesz soha semmi, ha egyszer lesz barátom, és neki is barátnője, akkor is fontos lesz nekem. Hiszen a királyfi egyszer úgyis megtalálja a hercegnőjét egy közelebbi királyságban, és ez igaz fordítva is. Addig ez a mese véget, de talán néhány hónap múlva folytatódhat majd egy másik királyfival. :)

Veled is történt valami tanulságos, elgondolkodtató, szomorú, vagy netán nagyonis vidám dolog? Írd meg nekünk a fashionmag2009@gmail.com -ra, és mi közzétesszük az oldalon!