Emma Spencer élete igencsak bonyolulttá vált, amikor betette a lábát az új iskolájába. Megjelent a helyes, ám végletekig rideg és bosszantó William, majd az a különös eset is megtörtént azzal a bizonyos vázával. Emma már éppen bebeszélte magának, hogy csak a véletlenül műve volt, hogy felrobbant, amikor két árny jelent meg előtte. Eddig a földet bámulva, háttal támaszkodott a szekrényének, most azonban hirtelen felkapta fejét, és nagy megdöbbenésére William és Bradley állt előtte, igen komoly arckifejezéssel. Ezen igazából nem lepődött meg, mert szinte mindig ilyen hűvös volt a két srác, ám arra igencsak kíváncsi lett, hogy mit akarhatnak tőle.
 

Emma most először hallotta William Ethan hangját. De visszatekintve talán jobban örült volna, ha ez sosem történik meg.
- Tudjuk ki vagy! – szólt Will.
- Sokáig gondolkodtunk, hogy felfedjük-e kilétünket előtted, de egyes különös esetek arra ösztönöztek, hogy ez lesz a leghelyesebb – egészítette ki Bradley.
Emma csak zavartan állt velük szemben.
- Fogalmam sincs, miről beszéltek!
Erre a két fiú összenézett, majd ismét Bradley szólalt meg:
- Te is mágus vagy, mint mi. Tudjuk, mert mindhárom alapkövetelményed megvan, és képes voltál felrobbantani azt a vázát. Fölösleges tovább tagadnod!
- Megőrültetek – mondta Emma, részben, mert próbálta megnyugtatni magát, hogy ez sokkal valószínűbb, részben, pedig mert nem hitt a fülének.
A két fiú megint egymást kezdte nézni. Olyan volt, mintha pusztán a szemkontaktus segítségével kommunikálnának. Igen különleges kapcsolat lehetett közöttük.
- Szóval tényleg fogalmad sincs, miről beszélünk? – kérdezte William bizonytalanul.
Emma csak a fejét rázta, miközben igyekezett nem elveszni a fiú tekintetében.
Will gondterhelten hátratúrta haját, vett egy nagy levegőt, majd beszélni kezdett.
- Merem remélni, hogy nem tévedtünk veled kapcsolatban, mert ha igen, azt a jövődre nézve igen rövid távlatokat jelent – kezdett bele fenyegetőleg – De ha már úgyis lelepleztük magunkat, beavatunk a titokba. Kezdő mágusként könnyen elronthatsz mindent, amit pedig ugyebár nem engedhetünk meg. De ezt persze nem itt kéne megbeszélnünk – figyelmeztette magát végül William, majd hátrébb lépett, és következő találkájuk időpontjával búcsúzott.
Emma még mindig megrökönyödve állt a folyosón, holott már csak pár perce volt a becsöngetésig. Abban nem kételkedett, hogy a találkozóra, amit aznap délutánra beszéltek meg el kell mennie. Na jó, nem is volt az olyan igazi megbeszélés, csak William ellenkezést nem tűrő akarata. Nem gondolta, hogy a két Hampsley lány kérését ilyen hamar teljesíteni tudná, ha akarná. Ez az ironikus gondolat futott át az agyán, amikor megszólalt a jelző csengetés, és Miss Spencer végre elindult a halála helyszínéül kijelölt tanterem felé. Dolgozatot írtak, és Emma igyekezett koncentrálni. Magában olyasmiket hajtogatott, hogy „Erősnek kell lenned!”, „Ez csak valami tévedés lehet”, „A dolgozat most fontosabb”.
- De hát hogy a fenébe lenne fontosabb a számonkérés, mint a lehetséges jövőm? – kérdezte magától felocsudva, majd beletörődve, hogy ezen a napon semmiféle koncentrálás félét nem tud magából már kicsikarni, elhatározta, hogy következő szünetben azonnal felkeresi a két srácot.
Nem gondolta, hogy olyan nehéz lesz eléjük állni, mint amennyire az a későbbiekben kiderült. A két fiú meglepődött kissé, majd kérdőn néztek rá, ő pedig egy hangot sem tudott kinyögni. Először… Aztán végre vett egy nagy levegőt, és belekezdett.
- Nem tudom miről hadováltatok össze-vissza, de engem nem rángathattok csak úgy akárhová. Ha akartok valamit mondani, mondjátok el most! – kötötte ki a feltételt határozottan, majd várt. William csak nézett rá, Bradley, meg mintha nem is nagyon figyelt volna. De a zavarbaejtő helyzet az volt, hogy egyikük sem válaszolt.
- Rendben, akkor le is zárhatjuk a témát! – mondta dühösen Emma, majd már éppen sarkon fordulni készült, amikor Will megragadta a karját, és berántotta a mellettük levő ajtón. A biológia szertárba kerültek, ahová Bradley is rögtön követte őket. Minden poros volt, a szekrényekben állati maradványok úszkáltak formalinban.

Emmának nem volt ideje sokáig nézelődni, mert William egy hirtelen mozdulattal a kis asztalkához hátráltatta, majd a kezeivel az asztalra támaszkodott, így körbezárva a lányt.
- Te itt nem vagy alkupozícióban! Világos? – kérdezte dühösen.

Igen, dühös volt, ehhez semmi kétség sem fért, de arcvonásai mégis finomak és Emma számára nagyonis csábítóak voltak. Csak gyors bólogatással tudott válaszolni erre a hirtelen kitörésre, majd finoman ellökte magától a fiút. Nem mintha ő olyan erős lett volna, inkább csak jelzés értékűleg, de úgy tűnik a fiú is hasonlóképp akart tenni, így Emma nem ütközött ellenállásba.
- Szóval?
- Mi szóval? – kérdezett vissza Will.
- Te is tudod! Ugyan már, térj a lényegre és ne húzd az időt! – parancsolt rá határozottan Emma, ami kissé talán meglepte Williamet, mert megadólag bólintott.
- Aktuális elképzeléseink szerint mágus vagy, és most kaptad meg az erőd. Ez mindenkinél hirtelen következik be. A következő kérdésed az lenne, hogy miből gondoljuk. Legfontosabb tény az, hogy felrobbantottad azt a vázát. E mellett pedig három, úgymond ismertetőjegye van a mágusoknak. Gazdagok, magabiztosak és okosak. És ezek rád, még ha elég meglepő is, de úgy vettük észre, hogy igazak.
Emma kissé sértődötten vágott közbe:
- Milyen hülye „ismertetőjegyek”. Alapfeltétel, hogy legyél gazdag?
- Igen, mert a pénz hatalom, és egy hatalmas gonosszal szemben nem érsz semmit, ha nincs pénzed. És ez nem csak a mai világban van így – válaszolta türelmesen a fiú.

Emma lehajtotta a fejét, és megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Számtalan kérdése volt, de most csak a legfontosabbra volt idő.
- És most hogyan tovább?
- Ugyan semmi kedvünk hozzá, de szárnyaink alá veszünk. Még hasznos lehetsz számunkra, neked pedig szükséged van az eligazításra – válaszolta Bradley, mert érezte, hogy barátja sokkal kevésbé meggyőzően tudta volna ezt elmondani, most pedig nem engedhették meg maguknak, hogy Emma végleg ellenük forduljon.

Emma Spencer nem válaszolt, egyrészt, mert nem tudott mit mondani, másrészt mert nem is érezte helyénvalónak. Olyan volt ez az egész jelenet, mint valami beavatásféle. Ő itt még csak egy senki a két tapasztalt mágushoz képest. Megvárta hát a fejleményeket, ami azt takarta, hogy a két fiú szó nélkül kivonult, de William még visszaszólt az ajtóból:
- Akkor délután a megbeszélt helyen!